Innen nincs tovább. A Nagy Debreczeni Hajnal ügyéről

Marginálisként kezeli, vagy elhallgatja a magyar sajtó Nagy Debreczeni Hajnal (Kelemen Hunor RMDSZ elnök sajtósa) ügyét, amelyet a (pártpolitikai elkötelezettsége, kampánytevékenysége miatt sokat kritizált) Ziarulde Cluj robbantott ki, magyar nyelven pedig az Erdélyi Átlátszó foglalt össze. Egyelőre nem igazolt minden állítás, és nagyon sok információ hiányzik ahhoz, hogy tisztán lássunk, de a felvetések szerint Nagy Debreczeni Hajnal különböző állásokat halmozott, és indokolatlanul vett fel az átlagbéreknél jóval magasabb fizetést. A korrupciós ügyek cunamiját éljük, valamint az is tapasztalható, hogy a korrupciós vád a politikai kampány leghatékonyabb eszköze. Tisztújító kongresszus előtt áll a belső konfliktusokkal és folyamatos külső támadásokkal küzdő RMDSZ, ilyenkor bármi, és bárminek az ellenkezője is kiderülhet, megtörténhet. Egyelőre beláthatatlan, hova vezet Nagy Debreczeni Hajnal ügye, amely azonban látni engedi az erdélyi magyar társadalom néhány  alapvető problémáját. Kísérletet teszek arra, hogy összefoglaljam, melyek ezek.

1.       Az erdélyi magyar közösség “vízfejű”:  elitje nem élhet a piacról-piacnak, folyamatos alkuktól függ. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben vannak a diák-hiánnyal küzdő egyetemek, közoktatási intézmények tanárai, a különböző kuratóriumok jóindulatától függő alkotói, a nagyon rég nem működő sajtópiacra termelő újságírói stb. Sokan vádolják azzal Nagy Debreczeni Hajnalt, hogy “alibi” állása volt, de nagyon sokan elmondhatjuk magunkról a keserű igazságot: ugyanilyen alibi alkalmazottak vagyunk. Nem állna meg a világ forgása, ha egyik napról a másikra abbahagynánk, amit csinálunk. Többségünk persze bemegy a munkahelyére, leadja a cikkét, a könyvét, megtartja az óráját, kiállít – transzparens tevékenységet folytat. De ettől a tény érvényes: nem teljesítményünktől, nem a munkánk iránti igénytől függ, hogy van-e munkánk, és azzal a munkánkkal mennyit keresünk. Alkuk, lobbik hálójában vergődünk mind.

2.       Ne becsüljük azonban le azt, hogy bérkülönbség mit jelent. Nagy Debreczeni Hajnal az átlagos bérek sokszorosát kereste – ha igazak a sajtóban megjelent tények. Ma attól hangos Románia, hogy a politikai osztály a saját privilégiumait védi a társadalmi érdekkel szemben – és ez a történet sajnos ezt a sokszor indokolt,  máskor nem igazolható előítéletet erősíti.

3.       Az egzisztenciális olló ebben az országban drámaian nyílik: az erdélyi magyar közösség (többszörösen hátrányban a piaci környezetben) ezt fokozottan érzi. Minél inkább érzi, annál inkább gyengül a közösségi kohézió, annál élesebbek a közösségen belüli konfliktusok, annál súlyosabb a közösségi szolidaritás hiánya. Képzeljük el annak a nyugdíjas családorvosnak, lelkésznek, tanárnak az arcát, aki azzal szembesül, hogy Kelemen Hunor sajtósa hétszer-nyolcszor többet keres, mint amennyi az ő nyugdíja harminc-negyven év munkaviszony után. Esély nincs így méltányosságról beszélni, vagy elhitetni azt, hogy a politika tényleg ezekért a nyomorban élő emberekért dolgozik.

4.       A sajtó ebből a szempontból különösen kényes helyzetben van. Évek óta azzal vádolják az RMDSZ-t hogy kisajátítja az erdélyi magyar média egy részét. A másik állítás az, hogy a magyar kormány fektetett be erdélyi sajtóbirodalom építésébe, az “ellennyilvánosság” létrehozásába.  A valóság azonban az, hogy néhány valóban követhető befektetésen kívül a még meglévő magyar sajtó alig működik. Politikai oldaltól függetlenül: alulfizetett, piacképtelen, strukturális megújulásra alkalmatlan vergődő maradék amit ma Erdélyben sajtónak hívunk. Minél nagyobb a válság, annál nagyobb a kontraszelekció, annál nagyobb a kontraproduktivitás. A tájékoztatás, információszolgáltatás elszivárog: maradnak az indulatok, a személyes kár, sértettség, háttérbe szorítottság érzete. Ez a környezet az, amelyik most a Nagy Debreczeni Hajnal ügyét figyeli.

5.       Mindezeket figyelembe véve érkeztünk el ennek a botránynak a  legsúlyosabb következményéhez. A korrupciós ügyek, a politikai válság feldolgozására a fenti okok miatt képtelen a hazai közösség. Ezt az értelmezési deficitet láthatjuk a Nagy Zsolt-ügyben, a Mikó vagy Markó Attila-ügyben, a Borbély László ügyben, a Varga Gábor ügyében stb: a hazai igazságszolgáltatás működési zavarainak esetében, a közösségi javak helyzetét érintően, a politika ellenes demagógia kiteljesedésekor. Aki próbálta, az tudja, hogy csak nagyon nagyon kemény munkával lehet  bármilyen adatmorzsát eljuttatni a közvéleményhez, sok sok erőfeszítés kell ahhoz, hogy a diszkurzus kimozduljon a rögtönítélet, a boszorkányüldözés logikájából. A hitelesség morzsáit éljük fel, ez az egyetlen eszközünk reményünk: hogy tudunk úgy szólni a hazai sajtóban, hogy olvasóink-követőink minden más híreszteléssel, személyes kudarcélményükkel, sérelmeikkel együtt is hajlandóak figyelni. Azért robotolunk kevés reménnyel, hogy akikhez beszélünk, azok a leszámolás, az elfordulás helyett a dialógust válasszák..  A Nagy Debreczeni Hajnal ügye ezt az utolsó tárgyalási pozíciót nehezíti. Hogy beszéljünk a volt (most börtönben, eljárás alatt, vagy nyomorba taszított, megszégyenített) miniszterek, államtitkárok által képviselt célokról, álláspontokról,  ha a háttérmunkások munkáját-helyzetét is kikezdheti a gyanú? Egyáltalán hogyan beszéljünk-írjunk, ha a kommunikációért felelős munkatárs révén válik támadhatóvá a magyar közösség érdekképviseleti szerve? Ha a jelek szerint a legalapvetőbb struktúrák sem működnek? Ez az a kérdés, amiről nem lehet hallgatni, amelyen nem lehet túllépni. Ha ez nincs rendben, akkor nincs tovább.

Parászka Boróka