Nincs (elnöki) kegyelem!

Számos bírálat érte az új államfő keddi beszédét, amelyben többek közt a legfőbb ügyész védelmi tanácsi (CSAT) tagságára tett javaslatot. Mi köze ennek Markó Attilához? Rengeteg.

A Klaus Johannis javaslatát érintő bírálatok lényege, hogy az sérti a hatalmai ágak szétválasztásának elvét, miután a CSAT döntéseit a parlament felülvizsgálhatja.

"Azt akarják, hogy a parlament ellenőrizzen egy ügyészt? Én nem akarom!" - Az Adevărul újságírójának drámai hangvétele nem egyedülálló, és a megközelítése híven tükrözi a hazai véleményformálók többségének felfogását a hatalmi ágak szétválasztásáról.

A miniszterelnök "nem be-szél-het az i-gaz-ság-szol-gál-ta-tás-ról!" 

A hírtelevízió műsorvezetője, ha tehetné, a betűket is külön hangsúlyozná, hogy még nagyobb nyomatékot adjon mondanivalójának. Egy óriási ostobaságnak! Mert hatalmas dőreség ez, még ha sokan és sokszor ismételgetik is.

Akik mondogatják, a hatalmi ágak szétválasztásának elvére hivatkoznak. Hogy enélkül nincs jogállam, és végső soron demokrácia sem. 2003-ban az alkotmányba is beleírták, hogy biztos legyen.

Sokan nem tudják, hogy a demokrácia őshazájának tartott Egyesült Államok alkotmányában nem szerepel a hatalmi ágak szétválasztása. Okkal.

A három hatalmi ág együtt alkotja a "kormányzatot". 

Valamennyi ugyanannak a feladatnak a részfeladatait látja el: a res publica, a közös dolgaink intézését. Mi hajlamosak vagyunk kormányzat alatt kizárólag végrehajtó hatalmat érteni. Emiatt teheti meg a miniszterelnök, hogy a parlamentet paravánként használva a verespataki aranybánya ügyében azt mondja: nem a kormány dolga, majd a parlament eldönti. Holott az egyetlen lényeges kérdés az, hogy megnyílik-e a bánya, és nem az, hogy a kormányzat melyik szegmense ad rá engedélyt. Lehet, hogy történetesen az igazságszolgáltatás nyitja meg az utat a Gold Corporation előtt... Az állampolgár szempontjából ennek "csak" annyi jelentősége van, hogy utóbbi esetben senkit nem lehet felelősségre vonni.

Ezzel el is érkeztünk a lényeghez: ha az igazságszolgáltatás részt vesz a  res publica intézésében - márpedig részt vesz -, akkor egyértelmű, hogy nem lehet teljesen független, legalábbis nem abban a dogmatikus értelemben, ahogy az utóbbi években elterjedt mifelénk. Odáig jutottunk, hogy beszélni sem szabad az ügyészek, bírák tevékenységéről. (Akiket ráadásul összekevernek.) Mi több, a tiltást törvénybe is iktatták úgy, hogy aki megszegi, a szabadságával játszik.

A hatalmi ágak szétválasztása nem öncélú, semmit sem ér az ugyancsak íratlan „checks and balances" rendszere nélkül. Ez ugyanis a lényeg: a kölcsönös ellenőrzés.

Az igazságszolgáltatást is ellenőriznie kell valakinek! 

Erre találták ki például az elnöki kegyelmet.

Valerie Plame CIA-ügynököt egy magas rangú fehér házi tisztségviselő kiadta a sajtónak, amikor a férje, Joe Wilson korábbi bagdadi nagykövet nyilvánosan megkérdőjelezte George W. Bush kormányának az iraki atomprogramra vonatkozó állításait. (A témát két filmben – Nothing but the truth és Fair game – is feldolgozták.) A szivárogtatót börtönre ítélték, de Bush az elnöki kegyelem eszközével élve megmentette a börtöntől. Úgy gondolta, az ügyben olyan nemzetbiztonsági kérdések forogtak kockán, amelyeket a bíróság nem vett tekintetbe.

Az amerikai elnökök nem ódzkodnak használni a kegyelmi tollat ("pardon pen"), ha nem értenek egyet az igazságszolgáltatás valamely döntésével. Ez is része a hatalmi ágak kölcsönös ellenőrzésének: a bíróknak tudniuk kell, hogy az ő döntéseiket is felülvizsgálhatja valaki. Persze vannak vitatható elnöki kegyelmek, mégis jogász szakértők szerint inkább azzal van baj, hogy az elnökök túl ritkán nyúlnak ehhez az eszközhöz.

Mifelénk pláne. 2012 nyarán, amikor Traian Basescu elnököt felfüggesztették, az ellenzék rohant Brüsszelbe megbizonyosodni afelől, hogy az ideiglenes államfő, Crin Antonescu nem használja majd az elnöki kegyelmet. Amin tulajdonképpen nincs mit csodálkozni, hiszen az időközben leköszönt elnök csakis rendkívüli egészségi vagy családi problémákkal küzdő, többnyire idős embereknek adott kegyelmet.

De nem az a nagy baj, hogy Traian Basescu nem élt egy jogkörével, hanem hogy gyakorlatilag megfosztotta a végrehajtó hatalmat egy eszköztől, amely cenzúrázni képes az igazságszolgáltatást - anélkül, hogy a függetlenségét csorbítaná.

A sajtó  - az erdélyi magyar sajtó is - lelkesen tapsolt ahhoz, hogy a törvényhozás szintén "lemondott" az igazságszolgáltatás ellenőrzéséről. Ha az ügyészség kéri egy-egy politikus mentelmi jogának a megvonását, ma már jószerivel egyetlen dolog történhet: a parlament megszavazza a kérést. Ez történt Markó Attila esetében is a tavalyi év végén, noha a Bica-ügyben minden jel szerint teljesen megalapozatlanul vádolják. Miközben a mentelmi jogot éppen az ilyen esetekre találták ki: amikor az igazságszolgáltatást egy választott képviselő zaklatására használják.

A román igazságszolgáltatás már csak azért sem lehet mindentől és mindenkitől független, mert alapos okunk van azt hinni, hogy - a színfalak mögött - az ügyészek és a bírók a szakmai lelkiismeretükön kívül más parancsra is hallgatnak. A törvény tiltja ugyan a titkosszolgálatoknak, hogy a bírói kar tagjai közül verbuváljanak ügynököket, de hát a sajtóba sem lett volna szabad beépülniük, és ez nem állította meg őket. A különbség csak annyi talán, hogy sajtóbeli ügynököt már sikerült leleplezni.