Parászka Boróka válasza Magyari Nándor László Az etnocentrizmus 22-es csapdája című írására.
Nincs nagyobb közhely ma a romániai magyar társadalomban, mint az, hogy „vége az etnopolitikának”, és “kudarcos az etnocentrizumus”. Szomorú, sokszor ismételt, igaz és sajnos alig értett kijelentések ezek.
Magyari Nándor László tényként kezeli, hogy “a rommagyar politikai mainstream” föltétlenül és reflexszerűen etnocentrista. Azt hiszem, ez a kijelentés árnyalásra szorul.
Kit, mit értünk politikai mainstream alatt? A politikai szervezetek tagjait-képviselőit? Azok között vannak ilyenek is, olyanok is. Vannak zsigeri és az elavult politikai képletektől szabadulni nem tudó nacionalisták-etnicisták, vannak rafinált renacionalizálók, vannak kényszer-nacionalisták, akiknek fogalma sincs, mi van a nemzeti kereteken kívül, vannak olyanok, akik ennek a politikai hagyománynak a foglyai. Nem mernek, nem tudnak elszakadni (erős közéleti zsarolás/nyomásgyakorlás tartja vissza őket). Aztán vannak olyanok, akik azt gondolják a nacionalizmussal/etnocentrizmussal ki kell egyezni a nagyobb jó és a remélt modernizáció, etno-dekonstrukció reményében. Ők a nacionál-machiavelliánusok. (Azt hiszem az RMDSZ jelenlegi, nem székelyföldi vezetése ehhez a körhöz tartozik. A székelyföldi politikusok pedig vagy zsigeriek, vagy taktikus és ravasz renacionalizálók.) És vannak olyanok, nagyon szép számban, akiknek sem az etnocentrizmushoz, sem a nacionalizmushoz nincs semmi köze, de vagy nem tudnak politikai alternatívát megnevezni, vagy rendelkeznek ilyennel, de ennek képviseletéhez nincs politikai tőkéjük, eszközük.
Azt hiszem azonban, hogy a “mainstream” nem fedi a politikai pártok tagjait. Ahogy ma a választói aktivitás kinéz, a “mainstream” egyre inkább a pártokon kívül van, de a közéleti vitákon, akciókon, kritikai reflexión belül. Ők a fentiekhez hasonlóan kategorizálhatók. Biztos választ arra, hogy mennyire etnocentristák és/vagy nacionalisták, csak alapos kutatások adhatnak. Az a sejtelmem, hogy jelentős az etnikain túli szempontok, érdekek képviselete. A pártokon kívül lévők, szemlélődők, kritizálók és támogatók sokkal kevéssé etnicisták, mint a pártok tagjai.
Ezzel a sokféleséggel lenne jó kezdeni valamit, amikor a “mainstream”-ről nyilatkozunk, már csak azért is, hogy az etnocentrizmusról szóló közhelyeket végre, sok sok évnyi meddő vita után, meghaladjuk. Számot kell vetni azzal, hogy bármennyire is egyértelmű az etnikai pártosodással való szembenállás, ennek alternatíváit még nem sikerült kivitelezhető módon felvázolni.
A regionális pártok nem reális alternatívák, hiszen a regionális politika feltételei sem tisztázottak ebben a félig decentralizált országban. A regionalizmus is jelenthet (Romániában jelent is) rejtett nacionalizmust, olyan társadalmi konfliktusokat, amelyek sértik a méltányosság, az esélyegyenlőség elvét. Az interetnikus pártok sem jelentenek túl nagy előrelépést, hiszen ezek nem az etnicizmust, csak a monoetnicizmust zárják ki. Mi lehet mindezeken túl? Egy olyan politikai térben, ahol a kisebbségi jogok, a társadalmi esélyegyenlőség, a diszkriminációellenesség nehezen biztosítható?
Ez itt a kérdés, amit sem a politikusok, sem az elemzők (ha tényleg lehet két ilyen kasztot megnevezni, bár azt hiszem, ez a szembeállítás felszínes és súlyos szerepzavarokhoz vezet) nem válaszolnak meg. Az etnicizmus foglyai vagyunk, a saját politikai impotenciánk az oka ennek: és a többesszám az etnicizmus támogatóit és elutasítóit egyaránt tartalmazza.
Ez a saját csapdahelyzetünk, és ebből próbáljuk meg értelmezni a Magyari Nándor László által tévesen közös nevezőre hozott Markó Attila- és Nagy Zsolt-ügyet. Annyiban igaza van Magyarinak, hogy a perekről szóló diskurzus egy szelete “magyar ügykén” kezeli a két (illetve három) pert, eljárást. Markó Attila története könnyebben etnicizálható, hiszen az egyházi visszaszolgáltatás körüli tisztázatlanságok, jogi kiskapuk, rendezetlenség szülték ezt. Így a nemzeti egyházak ügye etnikai ügyként is adott. Aki alaposabban vizsgálja a visszaszolgáltatási folyamatot, az látja, hogy az erdélyi (magyar) katolikus és református egyházak mellett súlyosan érintett a (román) görög-katolikus egyház is. Itt a román (ortodox) államegyház politikai szerepvállalása az igazi kérdés.
Eddig a dimenzióig azonban a magyar közbeszéd nem jut el, és azt gondolom, nem feltétlenül azért, mert a megszólalók mind csak megveszekedett nacionalisták-etnicisták. Hanem azért, mert rendkívül információszegény a közszféránk, igen kevéssé problémaérzékeny, krónikusan hiányzik a történeti tudás.
Kik a felelősek? Félek, hogy nem a nacionalizmussal-etnicizmussal kacérkodó politikusok, hanem azok, akik ezeknek az ügyeknek a reprezentációjáért tehetnek, akiknek szakmai-hivatali kötelessége a problémaérzékenység, az információátadás, a történeti tudás és a társadalmi struktúrák ismerete. Egyszóval – gondolok itt most példaként magamra és Magyari Nándor Lászlóra – mi.
Nagy Zsolt ügye még bonyolultabb probléma, mert az tényleg csak komoly erőfeszítések árán etnicizálható. Nyilván a megveszekedett etnicisták és nacionalisták megpróbálkoztak ezzel. Sőt még a szoft nacionalisták is. Mentségükre legyen mondva, egy etnikai szervezet egykori miniszteréről van szó. Ám az ügy, amiben perbe fogták és elítélték Nagy Zsoltot, a román igazságszolgáltatás működési zavarairól szól. Jogi kérdés, állambiztonsági, nyomozati, jogrendi – semmiképpen sem etnikai.
Ebben az ügyben is fontos a szolidaritás – úgy, ahogyan azt Magyari Nándor László vázolja, nem etnikai alapon –, de nem ez az egyetlen feladat. Mi van az etnikai megnyilvánulásokon túl? És mi van a az együttérzésen túl? A szolidaritás, akármi is működteti, nem kielégítő válasz a Nagy Zsolt ügyre. A román igazságszolgáltatás korrekciójára, a hatalmi ágak közötti viszonyok áttekintésére, az adatszolgáltatás kikényszerítésére, az átláthatóság megteremtésére van szükség. Messze túl minden etnikai szemponton. Nagy a felelőssége mindebben azoknak, akik a hatalmi ágak működését ellenőrzik, és ezt a működést reprezentálják a korrupcióról szóló politikai rémmesék, legendák és nagyon is valós tudósítások sűrű dzsungelében. Nekünk nagy a felelősségünk – fogalmazok az előbb használt többesszámban megint. Attól tartok, nagyon sok a mulasztásunk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése