Királyi sztrájk

Olvasom, hogy magyar állami kitüntetést vett át Király Károly. Az MTI által közölt életrajzában az áll, hogy

1991-ben a Román Parlament 514 tagja közül egyedüliként nem vesz rész az új alkotmány megszavazásán, annak kisebbségellenes passzusa miatt, amiért megfosztották szenátori mandátumától.

A szöveg nem állítja, csupán sejteti, hogy a mandátum megszűnése és a kisebbségellenes alkotmány megszavazása között ok-okozati összefüggés áll fenn. Király Károly önéletrajzi kötetében ez a vonatkozás még egyértelműbb:

1991 szeptemberében, amikor nem voltam hajlandó megszavazni az új román alkotmányt, kizártak a román parlamentből. (297. o.)

Magyarán: Király Károly azt állítja, hogy ha igennel szavaz, akkor tagja maradhat a szenátusnak, de mivel erre nem volt hajlandó, kizárták. Igaz ugyan, hogy két évvel a diktatúra bukása után Románia még nagyon az elején járt a demokratikus átmenetnek, ezt nehezen tudtam volna elképzelni. Különösen, hogy tudomásom szerint az RMDSZ többi képviselője sem szavazta meg az 1991-es alkotmányt. Őket miért nem zárták ki?

A képviselőház honlapja szerint Király Károly mandátuma 1991. december 12-én lemondás útján megszűnt. Ugyanakkor 1991. december 19-én, a Hivatalos Közlöny 257. számában megjelent a szenátus 17. számú határozata, amelyből megtudjuk, hogy

1. Király Károly mandátuma a jog szerint megszűnt, mivel
2. 1991. november 21-ig sem személyesen, sem levélben nem adta le szavazatát az alkotmánytervezetre.

Magyarán nem az volt a baj, hogy nem szavazta meg az alkotmányt, hanem az, hogy egyáltalán nem szavazott.

Mai fejjel persze furcsállhatjuk, hogy valakit nem illet meg a tartózkodás joga, de akkor valamiért fontosnak tartották, hogy minden honatya név szerint szavazzon, igennel vagy nemmel. Az alkotmányozó nemzetgyűlés (Adunare Constituantă) 1991. november 3-i határozatának 2. cikkelye szerint:

A képviselők és szenátorok, akik nem vesznek részt a név szerinti szavazáson, illetve nem fejezték ki a szavazatukat levélben az 1. cikkely szerint, a jog szerint elveszítik a képviselői vagy szenátori mandátumukat.

Tehát Király Károly kizárásának volt jogalapja, amit neki ismernie kellett. Szavazhatott volna nemmel is, de sehogyan sem szavazott. Érthető, hogy nem támogatta, annál kevésbé, hogy miért nem ellenezte a kisebbségellenes alkotmányt.

Az erdélyi magyarság jogai és önrendelkezése érdekében folytatott küzdelme elismeréseként az államfő a Magyar Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést adományozta Király Károly politikai közírónak, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítójának.

A díjazott laudációjában elhangzott: Király Károly 1930-ban született, hatgyermekes mezőségi családból származik, 18 éves korától a háborút követő ínséges időkben elkötelezte magát a romániai kommunista ifjúsági mozgalom mellett. 1968-72 között az újonnan létre hozott Kovászna megyei párbizottság első titkára, megyei néptanács elnöke. Ebben a minőségében állíttat szobrot többek között Gábor Áronnak, Kőrösi Csoma Sándornak, Benedek Eleknek. 1972-ben lemondott minden magas állami és pártfunkciójáról.

1978-90 között a Marosvásárhelyi Medgyesfalvi Konzervgyár igazgatója, ezen időszak alatt több tiltakozó beadványt írt, az utolsót 1987-ben Ceausescunak címezve. A tiltakozó feliratokkal párhuzamosan megfélemlítő, idegölő meghurcoltatások következtek számára a forradalomig.

1989 december végétől 1990. májusáig a Marosvásárhelyi Megmentési Front elnöke, 1990 májusától a Román Szenátus alelnöke. Még ebben az évben megalakítja a Nemzeti Kisebbségi és Etnikai Szövetségek Ligáját.

1991-ben a Román Parlament 514 tagja közül egyedüliként nem vesz rész az új alkotmány megszavazásán, annak kisebbségellenes passzusa miatt, amiért megfosztották szenátori mandátumától.

 1993-ban alapította a Székely Faluért Alapítványt, mezőgazdasági gépekkel támogatta a székely falvakat, és több mint fél milliárd lejjel segítette az egyházakat, civil, politikai és ifjúsági szervezeteket, nagycsaládokat, időseket.

(Forrás: MTI)

Băsescu a PSD-nek játszik az Oprea-botrányban

Furcsa párbajnak lehetünk tanúi ezekben a napokban az Oprea-botrány ürügyén: holott ellenzéki pártként elsősorban a kormány lenne a természetes célpontja, Traian Băsescu és pártja (Népi Mozgalom – MP) Klaus Johannisra és a Nemzeti Liberális Pártra (PNL) lő minden lehetséges pozícióból. A legfájdalmasabb ütés pedig mi más lehetne, mint az, hogy úgymond megerősítik: Johannis és a PNL azért támadja Opreát, mert nem engedett a Blaga–Gorghiu duó szirénhangjának, és nem támogatta a Ponta-kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt.

Sőt, az MP továbbmegy. Gelu Vișan, a párt egyik szóvivője kedden este a Romania TV műsorában arról beszélt, hogy „öt-hat hónapja egy kiterjedt manipulációs hadműveletnek” vagyunk a tanúi, amelynek keretében „megpróbálják erőszakosan átvenni a hatalmat”. A műsorvezető kérdésére pontosította, hogy nem a PNL-re gondolt, „a PNL nem lenne képes ilyesmire”, hanem „a politikai osztályon kívül álló fiúkról”.

A tele szájjal hirdetett elmélet ismét eszünkbe juttatja a tavalyi elnökválasztások előtt cáfolt „spekulációkat”, amelyek szerint Ponta valójában lepaktált a volt államfővel, miközben a kampányának egyik fő eleme – a román büszkeség mellett – a Băsescu-rendszerrel való végleges leszámolás volt. Az egyezségre utalt nemcsak az érintettek viselkedése – a liberális jelölt támadása a Băsescu-párt részéről –, hanem a „cui prodest teszt” eredménye is: Ponta elnökké választása egyértelműen érdekében állt volna Băsescunak, aki a karizmatikus Crin Antonescu félreállítása és Johannis esetleges kudarca után az ellenzék vezetője lett volna. Ma már tudjuk, hogy másként lett: Ponta alulmaradt, Băsescu pedig a nemlét határán egyensúlyozó zsebpárt élén vághat neki a nagy visszatérésnek (szeptemberben 2,5 százalékra mérték a támogatottságát).

Bár állítólag esküdt ellenségek, Pontának igencsak jól jönne, ha Băsescu és a pártja kissé összeszedné magát és a jövő évi választásokon elorozna pár százalékot a PNL-től. A helyzet jelenleg úgy áll, hogy a liberálisok támogatottsága a biztos szavazók körében 42 százalékos, akárcsak a PSD, a PUNR és a Tăriceanu-féle ALDE koalícióé. Ha a Băsescu-párt csak 5-6 százalékot elvesz a jobboldali szavazótáborból, gyakorlatilag megnyeri a választásokat a PSD-nek. Ezzel magyarázható Ponta – a román sajtó által meglepőnek talált – nyilatkozata:

Băsescu úr egyrészt begyűjti a C. V. Tudor és a jelenleg börtönben ülő Dan Diaconescu szavazóit. Másrészt Băsescu úr kizárólag politikai szempontból – tehát nem más szempontból – tízszer, százszor Klaus Johannis és a PNL fölött áll. A PNL legalábbis mindenféle kínos, szégyellnivaló vezetőkkel áll a választók elé. Ilyen körülmények között Basescu úr természetesen fontos politikai tényező lehet. A PSD–UNPR–ALDE szövetségnek annál inkább kötelessége – de lehetősége is – megszerezni a többséget a jövő évi választásokon és folytatni a kormányzást.

Ponta nagyon pontosan írta le a Băsescu-párt stratégiáját, amely egyértelműen a megboldogult sovén néptribun és a populista csaló szavazótáborát veszi célba.

Basescunak lehet egy másik, nagyon fontos szerepe is: a(z intézményes) civil társadalom semlegesítése. A civil szféra korábban Traian Băsescut és a Demokrata-liberális Pártot támogató része – magyarán: az elsöprő többsége – a tavalyi elnökválasztások előtt Klaus Johannis és a mostani PNL mögé állt. Akiket közülük nem lehet vissza- vagy megszerezni, azokat ki lehet ábrándítani – a PNL kormánybuktatási kísérlete mögött sejtetett titkosszolgálati háttér pedig erre kiválóan alkalmas.

Göncz Árpád kisajátítása

Göncz Árpád emlékezete címmel közli a Magyar Idők Megyeri Dávid hiánypótlónak szánt írását (indoklása: „kevesen vállalkoztak arra, hogy az udvarias, dicsérő szavakon túl elemezzék azokat a politikai mozdulatait, amelyek otthagyták nyomukat a rendszerváltozás utáni időszakon”), amely nem helyreteszi, sokkal inkább meghamisítja a volt köztársasági elnök emlékezetét.

Megyeri egyebek mellett azt állítja, hogy Göncz Árpád „ifjúkorától kezdve a történelmi jobboldalhoz sorolható mozgalmakban fejtette ki tevékenységét”, majd a rendszerváltás után „jóhiszeműségét használták fel az első szabad választásokat követően, amikor szembefordították természetes szövetségeseivel”. Ha az első állítást tekinthetjük nem minden tekintetben helytálló inszinuációnak, az utóbbi egyenesen sértő Göncz Árpádra nézve.

De igazán érdekes az, hogyan látta maga az érintett a „természetes szövetségeseit”. Itt nyilván a rendszerváltás utáni jobboldal pártjairól, az MDF-ről és a Kisgazda Pártról van szó, de az érdekesség kedvéért megnézzük, mit tartott a Fideszről.

Az eszmék felezési ideje című kötetben, Hegedűs B. Andrással beszélgetve így beszél a Kisgazda Pártról:

Antall Józsefhez engem régi politikai kapcsolat fűzött. Először az édesapja és a közös független kisgazdapárti múltunk révén, másodszor a Kisgazdapárt újjáalakulása körül játszott, inkább fékező, mint előmozdító tevékenységem révén. Korainak véltük a párt létrejöttét és rendkívül egészségtelennek létrejötte körülményeit. Két megbeszélésen is részt vettem a Hazafias Népfront helyiségében, de kiábrándító volt, ami azokon az alkalmakon elhangzott. Én ez leszek, ő az lesz, ez volt a fő téma. Föl sem merült, hogy ország is van, nemzetközi körülmények is vannak, hogy van jövő is. Akkor végleg meggyőződtem róla, hogy ott nekem keresnivalóm nincsen. Elképzelhető, hogy ugyanez történt Antall Jóskával is, aki ugyanígy nem találhatta a helyét ott, hiszen jóval az ő színvonala alatt volt. Ez vezette talán az MDF-hez, amelyben kezdettől fogva részt vett.

Az MDF-ről pedig:

A választási küzdelemben - amelyben mindkét fél nemtelen eszközöket használt, s ez nagyon sok fájdalmat okozott nekem is - én voltam az egyetlen, akit nem sároztak be. Azt kell mondanom, hogy az MDF eszközei voltak a nemtelenebbek, bár hajlok arra, hogy egy törpe kisebbség provokációját erőltették rá az MDF egészére. Mindenesetre nagyon befolyásolta szemléletmódjukat, amihez megvolt az alap: az a masszív, magyar középosztálybeli, előítélettel teli butaság, amely a keresztény kurzus maradványa. Gyakorlatilag előbújt Horthy a szőnyeg alól, ahová úgy söpörték be, hogy tovább tenyészett. Az eszmék felezési ideje szemmel láthatólag sokkal hosszabb, mint számítottam, főleg akkor, ha mélyhűtik őket.

(...) kezdettől érzékeltem az MDF-ben egy olyasfajta nemzeti demagógiát, amelyet semmiképpen sem tudok elfogadni, mégpedig nemzeti szempontból nem. Mert azon a címen, hogy a szomszéd országban élő magyarságnak kívánnak segíteni, az érzelmeket felkorbácsolva lényegesen többet ártanak, mint amennyit segítenek.

Az egész fura képződmény. A legromantikusabb elemek lekapcsolódtak, amikor Fekete Gyulával sokan átkerültek a Néppártba, mert a valamivel reálisabban politizáló elemek maradtak bent az MDF-ben. Ehhez csapódott egy vidéki, konzervatív kispolgárság, főleg a meglehetősen frusztrált vidéki félértelmiség és értelmiség, amelyhez csatlakozott az én megítélésem szerint a helyi presztízsréteg és - mondjuk így - a helyi vadásztársaság. Ezt a furcsa vegyességet vélem felfedezni bennük ma is, amelyben valóban az elitbe való kooptálálódás vágya a meghatározó. Valószínűleg teljesen öntudatlanul.

Nem mellékes az időpont sem: az interjú 1991-ben készült, egy 1985-ös beszélgetés folytatásaként. Az utóbbiban utalásokat találunk Göncz politikai nézeteire. Például a Kisgazda Pártba 1945-ben betagolódott, a Megyeri-cikkben is említett Teleki Pál Munkaközösségről azt mondja:

A Teleki Pál Munkaközösség ugyanakkor a Piarista Gimnázium cserkészcsapatának a szüleménye volt. A volt piarista öregdiákoknak a liberális politikai mozgalmából, mozgolódásából keletkezett. (...) Ez az együttes nagyon közel állt az én világszemléletemhez. Az egyetemlegességre való törekvésével, a nyitottságával, s ami új volt számomra, a baloldali út keresésével, mert hiszen voltak a vezetésben kommunisták is.

Mikor a különféle egyéb formájú piarista öregdiák belső mozgolódások nyomán megalakult a Teleki Pál Munkaközösség, a tagjai teljesen nemzetiek, parasztradikálisok voltak, ugyanakkor liberálisabbak, mint amit én ismertem.

A liberalizmusával és nyitottságával olyan volt számomra ez az egész, mint valami felüdülés. (...) valamennyiünket jellemzett az a morális tartás, amelyik a toleranciára és a demokrácia követeléseire épült. Én ott hallottam először a népi demokrácia kifejezést, amit - gondolom - a későbbiekben aztán erősen nem vallottak be az emberek, emlékszem, hogy megütött, hogy "népi" és "demokrácia" is. Mindenesetre a munkaközösség teljesen demokratikus módon szerveződött, szabad vitákban, állandó tájékozódásban, nagy műveltségű, nyelvet ismerő emberekkel, akik, mikor már kitört a háború, egyértelműen számítottak a német vereségre.

A szintén kisgazdapártbeli Magyar Közösség jellemzése szintén sejteti, miért "fordult szembe" Göncz Árpád „természetes szövetségeseivel”:

Úgy érzékeltem, hogy a Magyar Közösség néhány Horthy-korszakbeli titkos társaságnak az egyesüléséből keletkezett. Ha jellemezni akarnám, azt mondanám, hogy az erdélyi református úriemberek fajvédő szövetsége volt, amelyik a német terjeszkedésre és a német rasszizmusra egy magyar rasszizmussal válaszolt. Határozottan németellenes volt, de nekem kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy tiszta elmebaj, ha Magyarországon megpróbálják a magyarság egy tekintélyes részét kizárni a magyarságból. Mert akkor ki marad? Akkor kizárhatják a kunokat és a jászokat is. (...)

Szent meggyőződésem, hogy Magyar Közösség ma is létezik, s akik még élnek tagjai közül, azok összejárnak. (...)

Kovács Béla mindenesetre vöröset látott, ha csak meghallotta a Magyar Közösség nevét, és aztán úgy halt meg, abban a tudatban, hogy ő ezeknek az áldozata.

És ne hagyjuk ki a Fideszt sem, azzal a megjegyzéssel, hogy 1991-ből a Fidesz jobbára csak a gátlástalanságát őrizte meg, ideológiája kevésbé hasonlít a rendszerváltás körüli liberalizmusra, mint inkább a Magyar Közösség fent leírt nézeteire.

A Fidesszel furcsa, mondjuk, hogy szubjektív viszonyban vagyok. Orbán Viktort, Kövér Lászlót a Hálózat ülésein ismertem meg, kívül is voltak, meg belül is. Akkor még nem döntötték el, hogy hova is tartoznak igazán. Most a Parlamentben a Fidesznek dolgozik az idő. Egyrészt, mert nincsenek elkötelezve, sem megegyezés, sem más nem köti őket, joguk van mindent kegyetlen pontossággal és egyértelműen kimondani, amire másnak nincs lehetősége. Azt hiszem legalább tizenöt százalékkal nőtt a rokonszenv-indexük. Nagyon jól szerepelnek. Egy valamit nehezményezek, hogy könyörtelen keménységgel követik a közvetlen pártérdekeiket, mintha nem lennének képesek a köznek vagy az országnak az érdekét a párt érdeke elé helyezni. Viktor akkor is nemet mond, ha utána sem gondol nemet. És rettenetesen félnek attól, hogy az SZDSZ gyermekének tekintsék őket, amire persze semmi szükség, mert felkészültségüket, szaktudásukat, népszerűségüket tekintve különálló entitást képviselnek. Álláspontjuk és magatartásuk ebben a Parlamentben nagyon hasznos, ők a nem kommunista ellenzék valódi hangja. Ugyanakkor, amikor az SZDSZ-t az a szerep, hogy felelős a jövőért, és osztozik a politikai élet stabilitásának felelősségében, olykor beleszorítja egy olyan állásfoglalásba, ami elmossa az arcát, a Fideszt semmi ilyesmi nem szorítja. Kíváncsi lennék, hogy ha a sors olyan helyzetbe sodorja őket, hogy állást kell foglalni döntő kérdésekben, elvileg fognak-e állás foglalni, vagy akkor is az érdekeik fognak diktálni.

Ez az utóbbi kérdés azóta, sajnos, eldőlt.

Határzár az ésszerűség határán túl

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter kedden Budapesten bejelentette, hogy a magyar-román határon, a magyar-szerb-román hármas határtól "ésszerű távolságig" húzódó kerítés megépítésének előkészítéséről döntött a kormány.

A román fél már tiltakozott is.

Hozzátette: az intézkedésre azért van szükség, mert a magyar-szerb határon épített kerítés hatására az embercsempészek megváltoztathatják útvonalukat, így a bevándorlási nyomás egy része áttevődhet Románia irányába.

Hogy az "ésszerű távolság" sok mindent jelenthet, de ebben az esetben csak egyet, hiszen maga Szijjártó pontosította: „a hármas határtól a Maros folyóig, majd onnan még pár kilométer hosszan”. Más kérdés, hogy a külügyminiszter jobban tette volna, ha nem részletezi az eredetileg homályos megfogalmazást.

A fenti térképen látni lehet, hogy a Marostól a nagylaki határátkelőig körülbelül egy kilométer a távolság. (A Google Maps kicsit hosszabb utat ad meg, viszont szemre is látszik, hogy a kék pöttyös vonal hosszabb, mint a határvonal ugyanazon a szakaszon.) Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar nyelv szabályai szerint a pár nem lehet kettőnél kevesebb, akkor nyilvánvaló, hogy az Orbán-kormány szemszögéből az ésszerűség határa Nagylaktól északabbra esik.

Ez persze azzal is jár, hogy lezárják majd a frissen felavatott autópálya-átkelőt. Kíváncsi leszek, ez hogy néz majd ki a gyakorlatban. A lenti képen látható, improvizált vasúti "zárhoz" hasonlót nehéz lesz improvizálni egy nyolcsávos autóútra.

MTI Fotó: Mohai Balázs

Lehet, hogy végül nem is lesz szükség rá, talán "csak" annyi történt, hogy Szijjártó Péter nincs tisztában a nagylaki átkelő és a Maros pontos helyzetével. A nyilatkozat mindenesetre annyit elárul, hogy a külügyminiszter által bejelentett terv nem tervezőasztalon készült.

Végül idézzük Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes örök érvényű szavait a már említett határátkelő avatójáról.

"Az uniós integrációnak köszönhetően az elmúlt években kezdett kibontakozni a határok nélküli Európa. Bár az utóbbi hónapok eseményei rámutattak az uniót érő kihívásokra, az illegális migráció problémája és kezelése nem tántoríthat el minket az akadálymentes kapcsolattartás elősegítésétől."

Nem szeretik, ha van választás

A mostani ellenzék ugyanúgy akadályozta a választói jogok gyakorlását, mint a Ponta-kabinet. Egy valamiben következetesek a pártok: az álláspontjuk váltogatásában.

Johannis és a kétnapos látencia

Nagy hibát követett el az elnöki hivatal, hogy módosította az RMDSZ 12. kongresszusához intézett, előzménytelenül pozitív üzenetét, de nem elégedett meg ezzel, hanem meg is magyarázta. Mégpedig azzal, hogy ha egy közlemény csak két napot ül az elnöki hivatal honlapján, még nem lesz autentikus.

Kritika? Talán legközelebb!

Magyari Nándor László látásmódja annyira eltér az RMDSZ jelenlegi és volt vezetőiétől, hogy nem is érti őket, és annyira előítéletes velük szemben, hogy képes nem látni nyilvánvaló dolgokat. Így aztán a beígért kritika nem fért bele a cikkbe.

Nyílt kártyákkal

El kell felejteni az autonómiát. (...) Így nem lehet kormányzati sikereket elérni. Ha a partnered legyint a legfontosabb célkitűzésedre, nagy valószínűséggel legyinteni fog a többire is. Azazhogy ez már nem is feltételezés.

Jó tényfeltárást!

Rosszul emlékeznek a Debreczeni-ügyben az Átlátszó Erdélyen megszólaló egykori rádiós tisztségviselők, a téma szempontjából különben sem hoznak újdonságot a nyilatkozataik.

Innen nincs tovább. A Nagy Debreczeni Hajnal ügyéről

Marginálisként kezeli, vagy elhallgatja a magyar sajtó Nagy Debreczeni Hajnal (Kelemen Hunor RMDSZ elnök sajtósa) ügyét, amelyet a (pártpolitikai elkötelezettsége, kampánytevékenysége miatt sokat kritizált) Ziarulde Cluj robbantott ki, magyar nyelven pedig az Erdélyi Átlátszó foglalt össze. Egyelőre nem igazolt minden állítás, és nagyon sok információ hiányzik ahhoz, hogy tisztán lássunk, de a felvetések szerint Nagy Debreczeni Hajnal különböző állásokat halmozott, és indokolatlanul vett fel az átlagbéreknél jóval magasabb fizetést. A korrupciós ügyek cunamiját éljük, valamint az is tapasztalható, hogy a korrupciós vád a politikai kampány leghatékonyabb eszköze. Tisztújító kongresszus előtt áll a belső konfliktusokkal és folyamatos külső támadásokkal küzdő RMDSZ, ilyenkor bármi, és bárminek az ellenkezője is kiderülhet, megtörténhet. Egyelőre beláthatatlan, hova vezet Nagy Debreczeni Hajnal ügye, amely azonban látni engedi az erdélyi magyar társadalom néhány  alapvető problémáját. Kísérletet teszek arra, hogy összefoglaljam, melyek ezek.

1.       Az erdélyi magyar közösség “vízfejű”:  elitje nem élhet a piacról-piacnak, folyamatos alkuktól függ. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben vannak a diák-hiánnyal küzdő egyetemek, közoktatási intézmények tanárai, a különböző kuratóriumok jóindulatától függő alkotói, a nagyon rég nem működő sajtópiacra termelő újságírói stb. Sokan vádolják azzal Nagy Debreczeni Hajnalt, hogy “alibi” állása volt, de nagyon sokan elmondhatjuk magunkról a keserű igazságot: ugyanilyen alibi alkalmazottak vagyunk. Nem állna meg a világ forgása, ha egyik napról a másikra abbahagynánk, amit csinálunk. Többségünk persze bemegy a munkahelyére, leadja a cikkét, a könyvét, megtartja az óráját, kiállít – transzparens tevékenységet folytat. De ettől a tény érvényes: nem teljesítményünktől, nem a munkánk iránti igénytől függ, hogy van-e munkánk, és azzal a munkánkkal mennyit keresünk. Alkuk, lobbik hálójában vergődünk mind.

2.       Ne becsüljük azonban le azt, hogy bérkülönbség mit jelent. Nagy Debreczeni Hajnal az átlagos bérek sokszorosát kereste – ha igazak a sajtóban megjelent tények. Ma attól hangos Románia, hogy a politikai osztály a saját privilégiumait védi a társadalmi érdekkel szemben – és ez a történet sajnos ezt a sokszor indokolt,  máskor nem igazolható előítéletet erősíti.

3.       Az egzisztenciális olló ebben az országban drámaian nyílik: az erdélyi magyar közösség (többszörösen hátrányban a piaci környezetben) ezt fokozottan érzi. Minél inkább érzi, annál inkább gyengül a közösségi kohézió, annál élesebbek a közösségen belüli konfliktusok, annál súlyosabb a közösségi szolidaritás hiánya. Képzeljük el annak a nyugdíjas családorvosnak, lelkésznek, tanárnak az arcát, aki azzal szembesül, hogy Kelemen Hunor sajtósa hétszer-nyolcszor többet keres, mint amennyi az ő nyugdíja harminc-negyven év munkaviszony után. Esély nincs így méltányosságról beszélni, vagy elhitetni azt, hogy a politika tényleg ezekért a nyomorban élő emberekért dolgozik.

4.       A sajtó ebből a szempontból különösen kényes helyzetben van. Évek óta azzal vádolják az RMDSZ-t hogy kisajátítja az erdélyi magyar média egy részét. A másik állítás az, hogy a magyar kormány fektetett be erdélyi sajtóbirodalom építésébe, az “ellennyilvánosság” létrehozásába.  A valóság azonban az, hogy néhány valóban követhető befektetésen kívül a még meglévő magyar sajtó alig működik. Politikai oldaltól függetlenül: alulfizetett, piacképtelen, strukturális megújulásra alkalmatlan vergődő maradék amit ma Erdélyben sajtónak hívunk. Minél nagyobb a válság, annál nagyobb a kontraszelekció, annál nagyobb a kontraproduktivitás. A tájékoztatás, információszolgáltatás elszivárog: maradnak az indulatok, a személyes kár, sértettség, háttérbe szorítottság érzete. Ez a környezet az, amelyik most a Nagy Debreczeni Hajnal ügyét figyeli.

5.       Mindezeket figyelembe véve érkeztünk el ennek a botránynak a  legsúlyosabb következményéhez. A korrupciós ügyek, a politikai válság feldolgozására a fenti okok miatt képtelen a hazai közösség. Ezt az értelmezési deficitet láthatjuk a Nagy Zsolt-ügyben, a Mikó vagy Markó Attila-ügyben, a Borbély László ügyben, a Varga Gábor ügyében stb: a hazai igazságszolgáltatás működési zavarainak esetében, a közösségi javak helyzetét érintően, a politika ellenes demagógia kiteljesedésekor. Aki próbálta, az tudja, hogy csak nagyon nagyon kemény munkával lehet  bármilyen adatmorzsát eljuttatni a közvéleményhez, sok sok erőfeszítés kell ahhoz, hogy a diszkurzus kimozduljon a rögtönítélet, a boszorkányüldözés logikájából. A hitelesség morzsáit éljük fel, ez az egyetlen eszközünk reményünk: hogy tudunk úgy szólni a hazai sajtóban, hogy olvasóink-követőink minden más híreszteléssel, személyes kudarcélményükkel, sérelmeikkel együtt is hajlandóak figyelni. Azért robotolunk kevés reménnyel, hogy akikhez beszélünk, azok a leszámolás, az elfordulás helyett a dialógust válasszák..  A Nagy Debreczeni Hajnal ügye ezt az utolsó tárgyalási pozíciót nehezíti. Hogy beszéljünk a volt (most börtönben, eljárás alatt, vagy nyomorba taszított, megszégyenített) miniszterek, államtitkárok által képviselt célokról, álláspontokról,  ha a háttérmunkások munkáját-helyzetét is kikezdheti a gyanú? Egyáltalán hogyan beszéljünk-írjunk, ha a kommunikációért felelős munkatárs révén válik támadhatóvá a magyar közösség érdekképviseleti szerve? Ha a jelek szerint a legalapvetőbb struktúrák sem működnek? Ez az a kérdés, amiről nem lehet hallgatni, amelyen nem lehet túllépni. Ha ez nincs rendben, akkor nincs tovább.

Parászka Boróka

Szivárogtatás Tăriceanu dilettantizmusáról

Sokan tartják úgy, hogy Călin Popescu Tăriceanu volt a rendszerváltás utáni Románia (egyik) legjobb miniszterelnöke. Mi sem által távolabb a valóságtól. A sajtóba kiszivárgott iratból egyértelműen kiderül, hogy Tăriceanunak – miközben sikeres cégvezető (volt) – halvány lila gőze nincs a makrogazdasághoz.

Johannis: menekülés a felelősség elől

Lemondott a Nemzeti Liberális Pártban (PNL) betöltött tagságáról Varujan Vosganian, miután Alina Gorghiu pártelnök kizárással fenyegette meg. Vosganian „bűne” az, hogy a szenátus csütörtök ülésén ártatlanságát hangoztatta, mi több meg is győzte kollégáit, így a szenátorok leszavazták az ügyészség kérelmét, és a volt miniszter ellen nem indulhat bűnvádi eljárás.

Mi vétkünk – arról, hogy mi nincs túl az etnicizmuson

Parászka Boróka válasza Magyari Nándor László Az etnocentrizmus 22-es csapdája című írására.

Az etnocentrizmus 22-es csapdája

Magyari Nándor László írása két aktuális közéleti/politikai problémáról, illetve a velük kapcsolatos politikai kommunikációról.

Szakembert ide!

Vajon leszólnak, hogy mi legyen a vezércikkben, és az lesz, vagy a kolléga tényleg képes ugyanarról a kérdésről két, egymással ellentétes véleményt is vallani?

Nincs (elnöki) kegyelem!

Számos bírálat érte az új államfő keddi beszédét, amelyben többek közt a legfőbb ügyész védelmi tanácsi (CSAT) tagságára tett javaslatot. Mi köze ennek Markó Attilához? Rengeteg.

A Mikó-ítélet

A birtokomba került a Székely Mikó Kollégium ügyében hozott jogerős bírósági döntés. De még mielőtt az ítéletről írnék, fontosnak tartok előrebocsátani néhány gondolatot.